Megüt a guta, amikor „leszingliznek”. Olyan divatos kifejezés lett ez manapság. Pedig én csak egyedül élő vagyok, saját egzisztenciával, karrierrel, és gyönyörű könyv- és ruhatárral rendelkezem.

Nem tartom  magam csúnyának, természetes vörös hajamat szőkével, barnával csíkoztatom. Két nyelven beszélek, és imádom a zenét.

Nincs olyan szerelmem, akire jövőt lehetne építeni, van viszont olyan szerelemfélém, akire biztos, hogy nem lehet.

„Odaadnád a pályádat, az elért eredményeidet és javaidat egy szép házasságért, gyerekért?” Na, ettől a kérdéstől falra mászom. Ki teszi nekem lehetővé a választást? Miért öröm a kérdezőnek fájdalmat okozni azzal, hogy csak valamiről lemondva lehetne családom? Mellesleg ebben a kérdésben már az is benne van, hogy te úgysem leszel boldog, mert ekkora ésszel nem találsz férfit, ezért hát megengedheted magadnak, hogy utazgass, akár még nyaralót is vegyél.

Egyik barátnőm szerint üldözési mániám van. Szerintem nincs. Elkerülném az embereket, ha nem szeretnék annyira köztük élni? Mivel állatorvos vagyok, még a „dögeiket” is szeretem. És ebből élek.
Tegnap délben is megcsörrent a mobilom.
– Szia, Melinda! Pali vagyok.
– Tegnapra beszéltük meg a hívást…
– Nem fért bele, tudod. Majd a jövő hét végén szaladnék fel…
– De Pali, már másfél hónapja tologatjuk.
– Ne is mondd, annyira vágyom rád, de még hétvégén is dolgozom.
– És ma este? – nyögöm. Már oda a büszkeségem, legszívesebben sírnék. Boldog kielégülésről álmodom.

Pedig tudom, hogy mint évek óta mindig, most sem lenne, mivel…

Végül csak feljött. Az este a megszokott forgatókönyv szerint zajlott: szolid udvarlás, a vacsora belapátolása, közös tévézés, majd simogatás. Csókok, ölelések. Aztán… Megint eltűnt a férfiassága, elolvadt anélkül, hogy élvezhette volna bármelyikünk.
– Ó, drágám! Majd legközelebb jó leszek. És dehogy megyek bárkihez is – utal a szexológusra, mintha mi sem történt volna.
Ég az arcom, szenvedek.

Testem-lelkem megalázva, és arra gondolok, melyik nap hívhatnám újra, mert mégiscsak be kellene ugranunk egy urológushoz vagy szexológushoz. Mi lesz így ...velünk?... velem? Néha annyira elbizonytalanít, hogy azt hiszem, én vagyok túlságosan szexfüggő, és olyankor úgy érzem, hagynom kellene az egészet...

– Egész egyszerűen tudomásul kell venned, hogy ez az ember nem szeret téged! Te ráakaszkodsz, ezért kénytelen néha meglátogatni, nehogy kicsináld magad – mérgelődött kollégám, akivel gyakran osztom meg magánéleti problémáimat. Kéznél van, és okos is. Nem nézem férfinak, de mégsem nő ugyebár. – Csak könnyedén. Engedd el magad, és ne gondolkodj annyit! - osztja tanácsait.
Éppen azon töprengtem, mi lesz a kapcsolatunkkal –  és az életemmel, amikor egy új férfi jelent meg a színen.  Egy rokoni esküvőn hozott minket össze a sors – és az ültetési rend – a kissé köpcös, barna szemű, göndör fekete hajú férfival. Aki egyáltalán nem volt az én esetem. Sőt! Amikor koccintani akart az ifjú párra, és megláttam szódával hígított fehérborát, elszomorodtam. Eszembe juttatta az első szerelmemet, akit szerettem, imádtam, és aki az egyetem után külföldre ment dolgozni. És nem jött vissza. Eszembe jutott az utolsó esténk… amikor belenéztem a szemébe, láttam, hogy menekül. Tőlem.
Most ez a göndör hajú jogász tekintete juttatta eszembe azt a szörnyű napot, és ami azután történt.

A férfi – Mihály – ezzel a különös tekintettel kért fel táncolni. Akkor már mindenki mindenkivel pertuban volt. Mi is. Fegyelmeztem magam, úgy tettem, mint aki örül a felkérésnek, pedig kicsit zavart kezdődő pocakja. „Ne gondolkodj!” – jutott eszembe kollégám tanácsa. És táncoltam. Mihály vezetett, mint egy angyal.

Minden mozdulata, lépése, a testtartása harmóniát sugárzott, és valahogy jobb kedvem lett. Elnevettem magam.
– Csak nem léptem a lábadra?
– Éppen ellenkezőleg – válaszoltam hirtelen, és óriásit nevettünk azon, milyen hülyeséget mondtam.
– Mesélj magadról! A munkádról, a szerelmedről – kérlelt.
– Az első jó. Sőt, jeles. A második elégtelen.
– Fejleszd a másodikat!
– Hogyan?
– Így – válaszolta, és erősen magához szorított. – Hé, elég legyen! Mindenki minket néz.
– Akkor gyere, átszaladunk a zebrán!
Nem tudtam, mire gondol, de jó volt lazítani. Felkaptuk a kabátunkat és „beszaladtunk” egy sötétkék Toyotába.
– Hová parancsolja, asszonyom?
– Egy kandallóhoz.

A második kerületben álltunk meg. Kulccsal nyitotta a kaput, mentem utána, fel az emeletre. Az ajtón két doktor neve, félfogadási idő. „Aha, az irodájában vagyunk. Csak ne gondolkodj, Melinda!” – hajtogattam magamban. De sajnos keveset ittam. Túl keveset. És túl éles szemű vagyok. Ahogyan ő is.


– Királynőm, muszáj mindenen órákig töprengened? Tudom, mire gondolsz. Hogy ez az erőszakos fickó gyakorlottan hordja ide a nőit. Tévedsz! Hogy akkor mit keresünk itt? Valamit megláttam a szemedben, az arcodban. A vágy legizgatóbb előszobáját…
– Rossz partner vagyok. Te viszont jó lehetsz.
– Próbálj ki! – súgta.
– Egy éjszakára?
– Igen. Most olyan, mintha szeretnénk egymást. Éld át, adj esélyt magadnak egy gyönyörű éjszakára!
– Az íróasztalodon? ...És mielőtt bármit is kérdeznél, válaszolok. Igen, én mostanában ilyen kegyetlen és ünneprontó vagyok, mert ha most nem rontok, később az élet ront el minden kapcsolatomat.

– Mielőtt itt hagynál, vegyél úgy, mint a sors ajándékát! Egy férfit, aki egyetlen estére csak a tiéd,és aki nem akar tőled semmit, de tudja, hogy ha csak rád néz, már gyorsabban dobog a szíve, de nem tehet semmit, mert hű felesége és két pici gyermeke van, és nem okozhat nekik fájdalmat. Neked sem, ezért arra kér, adj egy éjszakát, hogy  legyen mire emlékeznünk. És ha néha úgy érzed, testi-lelki barátra van szükséged, megtalálsz. De tudod, ez a szám titkos, csak te tudhatod, és csak akkor veheted igénybe, ha igazán nagy baj van. És most megölelhetsz.

Azt hittem, elájulok. De nem. Valami különös, megmagyarázhatatlan melegség áradt szét a gyomron táján. Szívem lassan, de nagyon hangosan vert. Mihályt hirtelen magasnak és szőkének láttam, mint álmaim férfiját, aztán újra az igazinak.

– Mi lesz, ha meggyűlölsz? Vagy ha hiányzunk egymásnak? – suttogtam. – Bocsáss meg, hülye vagyok! Bocsáss meg, kérlek!
– Mit bocsássak meg? – kérdezte két csók között. – Itt most két felnőtt ember felnőtt ésszel és testtel döntött.

Csodás volt. Annyira, hogy még vissza is mentünk a lakodalomba. Nem táncoltunk, de akárhol is járt egyikünk, a másikat kereste a szemével. Nem értünk egymáshoz, de a másik minden rezzenéséről tudtunk. Mint a szerelmesek. Hajnali ötkor mentem haza. Mihálytól nem búcsúztam el. Talán azért, hogy mindketten azt hihessük, van esélyünk újabb találkozásra, újabb szerelmes éjszakára.
Gyakran előveszem a névjegyét, és azon gondolkodom, fel kellene hívnom. Hiszen azt mondta, ha szükségem van rá… De azt is egyértelműen az értésemre adta, hogy ez csak egy éjszakára szólt.

Nem tudom, hogy a büszkeségem vagy az érzékiségem szenvedjen-e inkább csorbát... Olyan jó volna, ha mindkettőt kielégíthetném.