Szép versek...
Lorenza Franco
Gyerekszerelem, télidő szülötte,
elfojtott láng, mely perzselőn nem égett,
elnyeltek a keserű messzeségek,
évekig éltél - s megmaradsz örökre.
A mélabú keresztszülője voltál,
vétó, amely nemet mondott a csöndre,
tanítód, Érosz küldött le a földre,
áltattál minket, majd tovább osontál.
Nem voltunk felvértezve még a harcra,
az érzést nem tudtuk kezelni jobban,
félénk voltam - te meg mulyácska, révedt.
Kezünk segítő kéz meg nem ragadta,
kicsik, árvák voltunk a fájdalomban -
és most adósai Aphroditének.
Paul Geraldy
Több erő - kisebb egészség.
Több allűr - kevesebb szépség.
Nagy dölyf - kis önérzetesség.
Kis étvágy - nagy igényesség.
Kis iram - nagy eltökéltség.
Kis hit - nagy tekintélyesség.
Kevesebb szív - több emberség.
Több erény - kisebb tisztesség.
S bárki bárhogy vélekedjék:
több bér - kisebb jelentőség...
Nyári, tündöklő sötétség!
Csend
Giuseppe Zagarrio
Fehér vászonra rótt kuszált sorokra
az idő üt pecsétet, hogy parányi
sugár ragyogjon majd, midőn az árnyak
sötét sértése szálanként csírázik
az ég talajából köves talajra.
A megszületett csönd órája ez már,
a pihenésé, mikor a folyónak
megbékítő partján - csöpp zajt se csapva -
hullám csitul. Tűhegyén a füveknek
jelek borzongnak át. A szél csomónkint
a tág derűnek hő lehelletével
festi be őket, ím, a fű felenged,
s dacos tartást feladva dúsan árad
száradt pillán a várás zokogása.
Victor Hugo
Hosszú fütty
fonja át
füstezüst
homlokát,
karcsú, rőt
háztetők
s csengettyűk
Párizsát.
Májusi rózsa
Pierre De Ronsard
Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.
Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.
Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy itélt: te is legyél a földé.
A sírod könnyem és gyászom díszíti már
- emez tejescsupor, amaz virágkosár -
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.
Umberto Saba
Sötét az emberélet, csupa bánat,
és benne semmi, semmi meg nem állhat.
Csupán csak az Idő egyforma léptű.
Szerelmünk esztendőket napra szűkít,
s a megcsömörlés is tengernyi évet
sűrít egy napba, ámde ballagása
meg nem pihen, nem változik. Chiaretta
tegnap leányka volt, ma ifjú nő már,
ki holnap asszony lesz talán. Az ember
ha erre gondol, szíven ütve döbben.
Hogy mind e gondot űzzem - írok, mert a
művészet éltet engem, rendezetlen
szívem világát szép egységbe fogja.
Fájdalmaimra mindig a vers a gyógyír.
Övé az érdem rég s ma is - mit senki
nem ért, nem ismer kínja, kára közben -,
hogy fájdalommal terhes életemben
végtére mégis boldog ember lettem.
"Az idő értékes dolog, Jeremy: az évek megtanítják, amiről a napoknak sejtelmük sincsen..."
*******************************
"A művészséget nem te választod - a művészet választ ki téged..."
*******************************
" - Mondd csak, hiszel a sorsban?
- Jaj, atyám, nem tudom.
- Én igen. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a kijelölt útja. De az úton mások is járnak, és általunk más lesz az életük.
- Na jó, de hogy jön ez Weldonhoz és az íráshoz?
-Van egy mese a madárról, aki szeretett repülni. Egy nap, amikor épp a magasban szárnyalt, eleredt az eső, és a tolla annyira átázott, hogy amikor le akart szállni, eltört a szárnya.
Idővel a madár jobban lett, és repülni akart, de hiába próbálkozott, valami ismeretlen erő lent tartotta a földön. Nap nap után próbálkozott, de a félelem nap nap után nem eresztette őt. Aztán egy nap jött egy erős szél, és felemelte, vitte a magasba. Nekilendült, és rájött, hogy tud repülni!
-Szóval... igen, értem atyám... Weldon a madár, és fél repülni. Ugye, így gondolta?
- Nem, Jeremy - Weldon a madár, és te vagy a szél. Ezt az utat szánta neked a Sors!"
********************
A legutóbbi filmélményemből ollóztam ki ezt a néhány sort. A film 2005-ben készült angol-francia-olasz összefogással. A filmet szinte teljes egészében a napfényes és szépséges Toszkánában forgatták. A táj varázslatos szépségét csodálatosan visszaadja a kitűnő operatőri munka.
A film másik érdeme - számomra, természetesen, és csak a magyar fordítás alapján mondhatom - a szereplők közötti dialógusok, melyekből idéztem néhányat.
A film története két ember találkozása: egy idős, megkeseredett és kiállhatatlan természetű író, aki húsz éve, a felesége halála óta képtelen az írásra. A másik a fiatal, kezdő írópalánta, aki még keveset élt és tapasztalt ahhoz, hogy írni tudjon, hogy jó író lehessen. Kettejük nehezen induló kapcsolata, a találkozásaik és a beszélgetéseik, egy kissé furcsa pap-barát tanácsai által mindkettőnek sikerül a másik előtt megnyílni. Mindkettejüket megváltoztatja ez a találkozás, a görcsök feloldódnak, és végre képesek lesznek az írásra. Na és nem utolsó sorban jóbarátok lesznek.
Az idős írót Harwey Keitel, a fiatalt Joshua Jackson alakítja.
Van még egy szerelmi szál is a filmben: az író lánya (Claire Forlani) és az ifjú egymásba szeretnek. A folyamatot gyönyörű olasz muzsika és a csodás, romantikus táj keretezi.
Ha van egy szabad másfél órátok, és kedvelitek az ilyen filmeket, feltétlenül nézzétek meg.
Fjodor Tyutcsev
fordította: Szabó Lőrinc
Ez a tél
Kányádi Sándor
Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.
Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.
Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.
Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.
Lám tegnap hullatott
valami keveset.
Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.
A tél
Wass Albert
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.
Téli éjszaka (részletek)
József Attila
A nyárellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
************************
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
***********************
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjúcsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
Téli éjszaka
Borisz Paszternak
A FÉLELMETES ANGYAL"Amikor a szeretet int felétek, kövessétek õt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlõ kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.
Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedéseket segíti elõ, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti õket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyûjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre õröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.
Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjérõl.
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívbõl, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derûsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok õt dicsérje."
(Kahlil Gibran)
"Amikor a szeretet int felétek, kövessétek õt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlõ kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.
Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedéseket segíti elõ, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti õket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyûjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre õröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.
Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjérõl.
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívbõl, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derûsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok õt dicsérje."
(Kahlil Gibran)
A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
S az asztalon felébredt s villogott a kés.
1943. augusztus 4.
RADNÓTI MIKLÓSA kötetét olvasgatva én most nem ezek közül válogattam. Remélem, kedvetekre lesznek!
ESTE A KERTBEN
Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.
Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.
S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.
S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.
1934
ALKONYI ELÉGIA
Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.
1936
NYUGTALAN ÓRÁN
Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
Némuljak én is el? mi izgat
versre ma, mondd! a halál? - ki kérdi?
ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
sírba se tesznek, a völgy se ringat,
szétszór a szél és - mégis a sziklaszál
ha nem ma, - holnap visszadalolja majd,
mit néki mondok és megértik
nagyranövő fiak és leányok.
1939. január 10.
KÉT KARODBAN
|
Két karodban ringatózom 1941. április 20. |
