A
V A G I N A
M O N O L Ó G O K

Eve Ensler
D E E - S I G N K I A D Ó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Eve Ensler: The Vagina Monologues
The V-Day edition (Villard, New York)

Fordította: Debreczeni Júlia, Pordán Ferenc,
Szurdi András, Tandori Dezso
Szerkesztette: Szurdi András

E L Ő S Z Ó

Gloria Steinem

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik úgy nőtt fel, hogy a női családtagok a női nemi
szerveket, belsőket és külsőket egyaránt – persze csak ritkán, és suttogva –, még egymás
között is az "odalent" vagy "ott lent" kifejezésekkel jelezték. Én tehát az "ott lent" nemzedékből
jöttem.
Nem mintha nem ismerték volna a vagina, a szeméremajak, a vulva, csikló vagy a
klitorisz szavat, hiszen szakképzett tanárok voltak, és így valószínűleg jóval több
információhoz fértek hozzá, mint az átlag.
Még csak nem is arról volt szó, hogy maradiak vagy netán – a saját kifejezésükkel élve
–, "vaskalaposak" lettek volna. Az egyik nagyanyám például azzal kereste a kenyerét, hogy a
szigorú protestáns egyháznak bértollnokként, álnéven prédikációkat írt – amiből persze ő
maga egy szót sem hitt –, aztán pedig ezt a pénzt a lóversenyen megforgatta. A másik
nagyanyám szüfrazsett volt és népnevelő, sőt, még képviselonek is jelöltette magát egyszer,
halálra rémítve ezzel a zsidó hitközség számos tagját. Anyám pedig, aki már évekkel
születésem előtt újságírónőként dolgozott, ami abban az időben ritkaságszámba ment és
lázadásnak számított, azzal büszkélkedett, hogy két lányát felvilágosultabb szellemben nevelte
fel, mint amilyenben őt nevelték. Nem emlékszem rá, hogy valaha is használt volna akár
egyetlen olyan trágár, szleng szót, mely a női testet mocskossá és szégyenletessé teszi, és én
hálás vagyok neki ezért. Mint ez a könyv is bizonyítja, sok lány ennél jóval nehezebb
körülmények között nőtt fel.
Mindazonáltal nem hallottam azokat a szavakat sem, melyek, ha nem is önérzetesen
vagy büszkén, de legalább pontosan fejezték ki ezeket a dolgokat. Például, egyetlen egyszer
sem hallottam azt a szót, hogy csikló vagy klitorisz. Évek teltek el, mire megtanultam, hogy
csak a nők rendelkeznek ilyen kivételes szervvel az emberi testben, amely a gyönyörszerzésen
kívül semmi más funkciót nem lát el. (Vajon ha ez az egyedülálló szerv a férfiak büszkesége
lenne, mennyit hallanánk róla –, és vajon mi mindenféle jogosságának az igazolására
használnák fel?) Amikor beszélni, olvasni, írni vagy testem gondját viselni tanultam, rendre
elmondták nekem minden egyes csodálatos testrész nevét –, egyetlen intim testtájat kivéve. Ez
felkészületlenné, védtelenné tett engem az iskolában szokásos megalázó szavakkal, mocskos tréfákkal szemben, és a késobbiekben azzal a közhiedelemmel szemben is, hogy a férfiak,
akár, mint szeretok, akár, mint orvosok, jobban ismerik a női testet, mint a nők maguk.
Az önismeret és a szabadság szelleme, ami oly határozottan nyilvánul meg ebben a
könyvben, akkor érintett meg engem eloször, amikor a főiskola után néhány évig Indiában
éltem. A hindu templomokban és kegyhelyeken ott volt a "lingam", az absztrakt
férfi-szimbólum, de ott volt a "yoni" is, a női nemi szerv szimbóluma: egy virágszerű forma,
háromszög, vagy kétpontos ovális. Évezredekkel ezelőtt ezt a szimbólumot férfipátjánál
hatalmasabbként imádták, és ez a szemlélet vonult be a Tantra hitbe is, amelynek alapvető tana
szerint férfi nem képes egyedül elérni a szellemi beteljesedést, csakis szexuális és érzelmi
közösülés útján, a magasabb rendű női szellemi energiával. Ez a hit annyira mély és szélesköru
volt, hogy még a későbbi korok nőellenes, egyistenhívő vallásainak némelyikében is
fennmaradt, habár az ebhez hasonló hiteket a kanonizált vallási vezetok megtagadták (és
tagadják ma is), és az eretnekség vádjával illetik.
Például: a gnosztikus kereszténység Zsófiát a Szentlélek női megnyilvánulásaként imádja,
Mária Magdalénát pedig Krisztus legbölcsebb tanítványaként tiszteli. A tantrikus buddhizmus
még mindig azt tanítja, hogy a buddhaság a vulvában lakozik; az iszlám szufi misztikusai úgy
hiszik, hogy a fana, a misztikus extázis csakis Fravashi-n, a női szellemiségen keresztül érhető
el. A zsidó miszticizmus Shekiná-ja Shakti-nak, Isten női lelkének egyik változata; és még a
katolikus egyház Mária kultusza is tartalmaz olyan hit-elemeket, melyek sokkal inkább
irányulnak az Anyára, mint a Fiúra. Számos országban, Ázsiában, Afrikában, és a világ más
részein, ahol az isteneket még noi- és férfialakban egyaránt ábrázolják, az oltárokon az Ékkő
benne van a Lótuszban, csakúgy; mint a lingam is benne van a yoni-ban.
Amikor azonban hazatértem Amerikába, észre kellett vennem az irdatlan szakadékot, az
amerikai nő saját testéhez való viszonya és India yoni kultusza között. A hatvanas évek
szexuális forradalma is csupán azt idézte elő, hogy több nő vált szexuálisan elérhetővé több
férfi számára. Az ötvenes évek "nem"-jét egyszerűen csak felváltotta egy állandó, mohó "igen".
Egészen a hetvenes évek feminista mozgalmáig nem létezett alternatíva a patriarchális vallások
és Freud (a két végpont) mellett; nem volt alternatívája a szexuális viselkedés kétkulacsos
megítélésének, sem a női testet pusztán a szaporodás eszközének tekintő patriarchális,
politikai, vallási zsarnokságnak.
A felfedezéseknek ezeket a kezdeti éveit olyan érzéki emlékek szimbolizálják számomra, mint egy séta Judy Chicago Noi ház-ában, Los Angelesben, ahol minden egyes
szobát más-más muvészno tervezett, és ahol eloször fedeztem fel a noi szimbolizmust a saját
kultúrkörömben. (Például az úgynevezett "szívforma" szimmetriája sokkal inkább emlékeztet a
vulva alakjára, mint arra az aszimmetrikus szervre, amelynek nevét viseli. A "szívforma"
valószínűleg a női nemi szerv ősi szimbóluma, amelyet az ero és a hatalom jelképéből a
romantika jelképévé silányítottak a férfiuralom évszázadai.) Vagy, amikor egy New York-i
kávéházban üldögéltem Betty Dodson-nal (akivel megismerkedhet majd az olvasó ebben a
könyvben), és igyekeztem rezzenéstelen arccal hallgatni az önkielégítés felszabadító erejéről
szóló, lelkes magyarázatát, amivel a szomszédos asztaloknál hallgatózókat enyhén szólva
sokkolta. Vagy amikor visszamentem dolgozni a Ms. Magazin-hoz, és azt vettem észre, hogy a
hirdetőtáblán elhelyezett humoros kis feliratok között a következő szöveg olvasható: "ESTE
TÍZ ÓRA VAN – TUDOD-E, HOGY HOL A CSIKLÓD?" Mikor pedig a feministák kiírták
a PINA HATALOM! jelszót a kitűzőikre és a pólóikra, hogy visszaköveteljék a szó
méltóságát, már világosan látszott, hogyan éled újjá egy osi hatalom. Végül is, az indoeurópai
"cunt" (pina) szó Káli istenno Kunda vagy Cunti rangjából származik, és ugyanaz a szó
gyökere, mint az ország, nemzetség, törzs szavaknak.*
[*A szavak angol eredetije "country" és "kin"; ami valóban származtatható a "cunt" azaz pina
szóból – a fordító]
A női test ellen elkövetett erőszak különböző formáinak felszínre kerülése – nemi
erőszak, gyermekkori szexuális zaklatás, leszbikusok elleni eroszak, a nok fizikai megalázása,
munkahelyi szexuális zaklatás, a születésszabályozással kapcsolatos terror, vagy a noi nemi
szerv csonkítás bunös nemzetközi gyakorlata – a feminizmus elmúlt három évtizede alatt
mélyről jövő, őszinte felháborodást és dühöt váltott ki a nőkből. A nők józan eszét az mentette
meg a tébolytól, hogy végre nyíltan kimondhatták, elmesélhették másoknak is, hogy milyen
szörnyűséges borzalmak történtek velük, és így tomboló haragunkat pozitív energiává sikerült
alakítani, az erőszak ellen, és hogy begyógyítsuk a sebeket. Az igazság bátor kimondásából
fakadó alkotó energia hozta létre ezt a könyvet és színdarabot is.
Amikor először voltam tanúja annak, ahogy Eve Ensler előadja a könyvben található,
intim monológokat –, melyeket több mint kétszáz interjúból gyűjtött vissze, és aztán költészetté
formált, a színházi közönség számára –, azt gondoltam: ezt én jól ismerem, hiszen ez az
igazmondás útja, amelyet az elmúlt három évtizedben jártunk. És ez így van. A nők rábízták legbelsőbb élményeiket, a szeretkezéstől a szülésig, a hadüzenet nélkül folyó nők elleni
háborútól egészen a nők közötti szerelem újfajta szabadságáig. Minden oldalon a
kimondhatatlan kimondásának izgalma érződik –, mint ahogy izgalmas a könyv
megjelenésének saját, kulisszák mögötti története is. Egy kiadó már előleget is adott a
könyvre, aztán egy józan pillanatában meggondolta a dolgot, és úgy döntött, inkább tartsa meg
Eve Ensler a pénzt, csak vigye máshová a könyvét, azzal a bizonyos V-betűs szóval együtt. (Itt
szeretném megköszönni a Villard könyvkiadónak, hogy cenzúra nélkül közölte ezeket a női
szavakat – a könyv címében is.)
"A Vagina monológok" értéke azonban nemcsak a negatív attitűdökkel terhes múlt
megtisztításában nyilvánul meg, de egy roppant személyes, magában a női testben gyökeredző
lehetőségét is kínál a továbblépésre jövő felé. Úgy gondolom, az olvasók, férfiak éppúgy, mint
nők, nemcsak felszabadultabbak lesznek, ha elolvassák ezt a könyvet – felszabadultabbak
saját magukkal és egymással szemben is – de alternatívát találhatnak a jó öreg patriarchális
ellentmondások feloldására: férfi vagy női, testi vagy szellemi, szexuális vagy spirituális. Ezek a
kettősségek ugyanis nem másból fakadnak, mint hogy felosztjuk magunkat, a testünket is, két
részre, az egyik "amiről beszélünk", és a másik "amiről nem beszélünk".
Amennyiben Önök még mindig úgy gondolják, hogy egy olyan könyv, amelynek
címében a vagina szerepel, távol esik az efféle filozófiai és politikai kérdésektől, hadd osszam
meg Önökkel még egy; meglehetősen megkésett felfedezésemet.
A hetvenes években, a Kongresszusi Könyvtárban végzett kutatásom során
rábukkantam egy ismeretlen szerzo vallási épületek szerkezetérol szóló munkájára, amely
elfogadott tényként kezelte azt az állítást, miszerint a legtöbb patriarchális vallási építmény
hagyományos szerkezete a női test alakjának utánzata. Így van ezekben egy külső és egy belső
bejárat – mint a kis- és a nagyajkak; van egy központi vagina járat az oltár felé; mindkét
oldalon egy-egy petefészekszeru, íves szerkezet; és végül a szent középpont, az oltár, vagyis
az anyaméh, ahol a csoda történik – ahol férfiak szülnek.
Bár ezzel a hasonlattal akkor találkoztam először, mégis elevenemre tapintott, mintha
egy követ hajítottak volna egy kútba. Hát persze. A patriarchális vallások alap szertartása arról
szól, hogy a férfiak magukhoz ragadják a teremtés yoni-energiáját, azáltal, hogy szimbolikusan
szülnek. Nem csoda, hogy a hímnemű vallási vezetok gyakran hangoztatják, hogy az ember
bunben született –, hiszen nonemu lények hozták a világra. Csak a patriarchátus törvényeinek
engedelmeskedve születhetünk újjá férfiak által. Nem csoda, hogy szoknyát viselő lelkészek és
papok a szülés nedveit utánzó vizet locsolnak a fejünkre, új nevet adnak nekünk, és megígérik,
hogy újjászületünk az öröklétben. Nem csoda, hogy a hímnemű papság igyekszik távol tattani
a nőket az oltártól, mint ahogy megpróbálják távol tartani a noket a születésszabályozástól is.
Szimbolikus vagy sem, az egész csupán a noi testben lakozó hatalom megszerzésére és
kézbentartására szolgál.
Azóta nem éreztem többé a hagyományos idegenséget, amikor beléptem egy
patriarchális vallási építménybe. Végigsétálok a vaginális főhajón, az oltár visszaszerzését
tervezgetve, papokkal – férfi és női papokkal –, akik nem nézik le a női szexualitást, csak
azért, hogy egyetemessé tegyék a tisztán hímnemu teremtés legendáját, akik a szellemiség
szavait és szimbólumait terjesztik, hogy helyreállítsák a Teremtő szellemét minden élőlényben.
Ha az ötezer éves patriarchátus megdöntése nagy feladatnak tűnik, hát koncentráljatok
minden egyes, az út során megtett, önérzetes lépés megünneplésére.
Erre gondoltam, miközben kíváncsian figyeltem a kislányokat, amint szíveket rajzoltak a
füzeteikbe, még az i-betűkre is szívecskéket tettek pont helyett: vajon azért vonzza őket ez
az ősi forma, mert annyira hasonlít a saját testükre? Erre gondoltam akkor is, amikor
azoknak a kilenc-tizenhat éves lányoknak a beszélgetését hallgattam, akik elhatározták, hogy
ők húsz-egynéhányan kitalálnak egy közös kifejezést, amely magában foglal mindent: a vaginát,
a szeméremajkakat, a klitoriszt. Hosszú vita után, végül az "energia-csomag" mellett döntöttek.
De, ami még fontosabb volt, hogy az egész beszélgetést harsány kiáltozás és felszabadult
nevetés kísérte. Arra gondoltam, milyen nagy és áldott utat tettek meg ezek a lányok, mire
eljutottak idáig, a csendben elsuttogott "odalent"-től.
Bárcsak ősanyáim is tudták volna, hogy a testük szentség. Hiszem, hogy az olyan
botrányos hangok és az olyan őszinte szavak segítségével, mint amilyenek ebben a könyvben is
találhatóak, a jövő nagymamái, anyái és lányai meggyógyítják önmagukat – és rendbe hozzák
a világot.

Tantra  Lingam and Yoni